Hmm..nem is tudom hol kezdjem! Most, mondhatnám azt, amit mindenki más, hogy eléggé átlagos élete volt. Volt egy anyukája, apukája és testvérei. Suliban sok mindenkivel megismerkedett, népszerű is volt valamennyire.
De nem..sajnos nekem azért ennél bonyolultabb életem volt. Na, de kezdjük is az elején!
1994. április 19-én napvilágot láttam én, Lisa Darwin. Szerencsésnek vallhattam magam, ugyanis rendkívül szerető családba születtem meg. Volt 1 nővérem, ráadásul még 1 bátyám is. Nem voltak a leggazdagabbak, de hisz nem is ez a lényeg.
Legalábbis..én azt hittem!
Mikor 4 éves lettem, eléggé nehezen fizették a számlákat és a külön órákat a szüleim. Nem mutatták ki előttünk, de már a testvéreim véleményem szerint akkor is sejtették, hisz már idősebbek voltak.
Egyik nap mikor otthon volt az egész család, csöngetett valaki. Apa lassan felállt a kanapéról, majd eléggé lassan az ajtó felé vette az irányt. Mikor bejöttek nem tudtam kik lehetnek ők, csak azt láttam, hogy komor tekintetük volt és kék egyenruhában voltak. Azt megállapítottam azonnal, hogy nem valami barátságosak. Nem értettem miről beszélhetnek, de anyukám csak sírt és sírt. Apukám még sosem láttam így, de most ő is bekönnyezett. Mi folyik itt, mit történik? Anya csak ölelt engem mintha az élete múlna rajta. Valamit mondott nekem, de fel sem fogtam mi történik. Hirtelen azt vettem észre, hogy odaadott az egyik egyenruhás kezébe már szinte bőgve, és elkezdtek kivinni a házból, az elég érdekesre festett autóba. Féltem, nem tudtam mi lesz! Láttam, hogy a szüleim, akiket imádtam, csak ott álltak könnyezve az ajtóba és nézték ahogyan elvisznek engem. De miért? Hisz én szeretek itt élni! Ez az én családom, lakhelyem! Nekem hiányzik apa, anya és a testvéreim! Nem akarok elmenni, nem tettem semmit esküszöm! Akkor miért visznek el? Nem akarom!
A kocsiban csak sírtam, nem tudtam hová visznek és miért. Két idegennel ültem ott, akik még mindig csak komoran néztek, mintha valami robotok lennének.
Amikor megállt az autó, csak egy kisebb családi házat láttam. Még csak nem is volt ismerős ez a hely. Mondjuk egy 4 évestől ez érthető is volt. Egy kedvesnek látszó nő jött ki az ajtón, majd egy mosolygó férfi mögötte. Aranyosak voltak, de még mindig nem tudom mit keresek én itt!
-Nézd, Lisa! Ők itt az új szüleid!-szólalt meg az egyenruhás amitől kirázott a hideg.
Új szülők? De hát miért? Én szeretem a régieket is! Miért kellene nekem akkor új?
Miután elmentek végre azok a gonosz egyenruhások akik elhoztak a szüleimtől, azután bevittek a házba, majd az állítólagos új szobámba vittek. Mivel már most esteledni kezdett, és őszintén én is elálmosodtam, ezért egy fürdés után lefektettek engem aludni. Nem bírtam elaludni, csak némán könnyeztem. Hiányzik, hogy a nővérem minden este mesét olvasott nekem, miközben hallom ahogyan apa és a bátyám lent játszanak a nappaliban és közben anyu csak néha felnevetett rajtuk. Ha rosszat álmodtam, vagy nem bírtam elaludni, anya mindig ott volt nekem. Bejött a szobámba, felvett a karjába és egyszerűen már az megnyugtatott, hogy ő ott volt velem. De most nincs! Nem tudom miért nem jön már értem! Nem is hiányzom nekik? Miért nem jönnek már értem? Ugye nem kell itt maradnom örökre?..
18 év múlva, a jelenben
Hát igen, ez volt az a nap amely megváltoztatta az életemet. Szüleimet azóta se láttam, de már nincs is sok emlékem róluk sajnos. Most egyedül lakom a belvárosban egy kisebb albérletben. Néha magányosnak érzem magam itt egyedül, de inkább vagyok itt, mint a nevelő szüleimnél.
Mikor nagyobb voltam megtudtam, hogy azért vittek engem oda, mert a szüleimnek nem volt pénze, ezért engem már nem tudtak felnevelni. Merült már fel bennem az párszor, hogy felkeresem őket, de sosem tudtam rávenni magamat. Lehet, hogy már nem is szeretnek engem vagy jobb életük volt nélkülem.
Egyetlen egy barátom volt az életben, az pedig a naplóm. Abba minden történetem, érzelmem le van írva. Ha valami bántás, sérelem ért akkor mindig leírtam. Általában ez mindig is a kedvenc helyemen történt, egy kis parkban egy eldugottabb padon.
Most is épp itt ültem a naplómmal a kezemben, és csak hallgattam a fák susogását. Nagyon jó idő van, hiszen júliusban vagyunk épp. Csak nézek ki a fejemből, gondolkodom az életemen. Nem meglepő hisz mindig ezt teszem.
Ilyenkor mérlegelem mi a jó és a rossz. Sajnos mindig rosszból van több akárhogy is nézem. Talán majd egyszer ez megváltozik. Hátha jön majd egy olyan ember aki mindent jóvá tesz, és elfelejtem a múltamat. Csak sajnos az nem olyan egyszerű,hogy hirtelen valaki csak úgy ide...
-Szia! Bocsi leülhetek ide?-szólalt meg valaki, majd mikor megfordultam...
To be continue...
...
Sziasztok!:)
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem jelentkeztem sokáig! Annyi minden volt a szünet előtt, hogy már csak a tanulásra maradt szinte időm. Remélem tetszeni fog ez a rövidke kis rész, és remélem hamarosan jövök a folytatással!
Addig is mindenkit ölel: Niki~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése